Az első nyugati szerzetesek német és olasz földről jöttek Magyarországra. Géza fejedelem és családja 972-ben megkeresztelkedett, Bruno, Sankt Gallen-i szerzetes által. Őt követte a térítők sorában Szent Adalbert, aki itáliai származású szerzeteseivel menekült Magyarországra. Pannonhalmán 996-ban építettek monostort. A középkorban a monasztikus rendek közül megtaláljuk hazánkban a bencéseket, a premontreieket és a cisztercieket, a koldulórendek közül pedig a domonkosokat, a ferenceseket és az Ágoston-rendieket. Népszerű ebben az időszakban az egyetlen magyar alapítású remeterend, a pálosoké is, akik többnyire lakott területektől távol, erdők mélyén éltek szigorú fegyelemben, s napjaikat imádkozással és munkával töltötték. Az újkorban II. József német-római császár és magyar király 1782. január 12-én kiadott rendeletében feloszlatta a „hasznos tevékenységet” nem folytató rendeket, s bár halálos ágyán a „nevezetes tollvonással” néhány kivételtől eltekintve minden rendeletét visszavonta, ez a gesztus nem tudta helyrehozni az Egyháznak és a magyarságnak okozott mérhetetlen károkat. Ezt követően, egészen a kommunista hatalomátvételig, nagymértékben nőtt a szerzetesség jelentősége Magyarországon.
1948-ban – a kommunista hatalomátvétel évében – 23 férfi és 44 női szerzetesrend működött Magyarországon. A szerzetesek plébániát vezettek, iskolában tanítottak, óvodát működtettek, kórházban és szociális intézményekben tevékenykedtek. A kommunista államhatalom 1950 júniusában oszlatta fel a szerzetesrendeket Magyarországon. Ennek eredményeként 1950 júniusában mintegy 3500 férfi és női szerzetes „kényszerlakóhelyre” telepítését rendelték el. Az állam és az Egyház közötti megállapodás értelmében a bencések, a piaristák, a kapisztránus ferencesek és a Szegény Iskolanővérek rendje kivételével az összes magyarországi szerzetesrendet megszüntették. A föloszlatott rendek tagjait 3 hónapon belül a rendház elhagyására kötelezték, többeket ennek lejárta előtt internáltak. A megszüntetett rendek ingó és ingatlan vagyona az államé lett. 1950 szeptemberében a kényszerlakhelyre hurcolt szerzetesek kiszabadultak, de már nem volt hova menniük. A meghagyott 8 rendház 250 szerzetese tovább élhette szerzetesi életét, 11 ezer magyarországi szerzetes viszont földönfutóvá vált.
1989. augusztus 30-án kihirdették az 1989/17. számú törvényerejű rendeletet, amely újra lehetővé tette a szerzetesrendek működését hazánkban. A szerzetesrendek nagy része az 1990-es rendszerváltást követően újjáalakult, s újradefiniálták a feladataikat is. A rendek egykori rendházaikat és iskoláik nagy részét visszakapták. Jelenleg 1178 szerzetes él Magyarországon: 660 nő és 518 férfi. 91 szerzetesrend – 59 női és 32 férfi rend – van jelen az országban. A három legtöbb taggal rendelkező férfi szerzetesrend a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya és a Piarista Rend Magyar Tartománya. A női rendek/apostoli élet társaságai közül legnépesebbek a Szociális Testvérek Társasága, a Boldogasszony Iskolanővérek és a Szent Domonkos Rendi Nővérek Apostoli Kongregációja. A szerzetesek a karitatív, a szociális, a kulturális és a lelkipásztori területen szolgálják Istent és embertársainkat.