Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír
Brenner József szombathelyi egyházmegyés pap, Boldog Brenner János testvére
Szentatya, a papság nevében köszöntöm! Isten hozta!
Mindig hűségesek voltunk az Egyházhoz, mi, akik megéltük a II. világháborút, menekültünk, majd évtizedeken keresztül a kommunizmus üldöztetését szenvedtük. 66 éve vagyok pap. Két fontos szándékra imádkozunk: jó keresztény családokért és jó papi hivatásokért. Családunkban hárman lettünk papok, én vagyok a harmadik. Középső testvéremet az ateista hatalom 26 éves korában brutálisan meggyilkolta. Őszentsége 2018-ban a boldogok sorába iktatta. Isten szentéletű szülőkkel áldott meg: imádságos apával és a szegényeket segítő anyával. Hála a Gondviselésnek! Jó apám minden reggel szentmisére ment. Latin-magyar misszáléját az íróasztalára tette. „Ezt ne hozd ide!” - figyelmeztették. „Miért?” - válaszolta - „Ez nem bántott senkit!” Rá akartak ijeszteni. Az osztályvezető hívatta: „Brenner kartárs, maga megbízhatatlan!” „Miért?” - kérdezte apám. „Mert két gyermekét papnak neveli.” Édesapám nevetve ellenvetette: „Bocsánat, nem kettőt, hanem hármat”. Mindhárman együtt készültünk a Győri Szemináriumban. Boldog Brenner János vértanú testvérem papi jelmondata: „Az Isten-szeretőknek minden a javukra válik”. Megőrzött hittel és hűséggel ismételjük Szent Péter apostol szavait: „Hová mennénk, az örök élet igéi Nálad vannak”.
Szentatyát vezesse a vigasztaló Szentlélek!
***
Kondás Sándor miskolci egyházmegyés pap, a Görögkatolikus Médiaközpont stúdióvezetője
Szentatya!
„Krisztus közöttünk!” - „Van és lesz!” Harminc éve ezekkel az ősi szavakkal köszöntöm a rádió hallgatóit. Most ezért a hittapasztalatért szeretnék hálát adni és elbeszélni Isten csodás tetteit, amelyeket az életemben végbevitt (Zsolt 9,2). Hálát adok Istennek, hogy magyarnak, görögkatolikusnak születtem és hogy belém oltotta a papi hivatás csíráját. A szülőfalum fölé magasodó dombra épített templom egyszerre volt számomra hívogató cél és tájékozódási pont. Így kezdett nyiladozni bennem a hivatás. S végül ott, annak a templomnak a tövében szentelődtem pappá, annak a lelkiatyának a sírja fölött, aki megkeresztelt. Isten ajándékának tekintem azt a lányt, akivel ugyan számtalanszor láttuk egymást, mielőtt kölcsönösen felismertük: egymásnak szánt minket az Úr. E nélkül nem történhetett volna meg az a csoda, hogy visszavonhatatlanul együtt tudtuk kimondani: „Önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk”. Akkor azt terveztük, hogy házasságunkkal katedrálist építünk. Most, az építkezés befejezéséhez közeledve úgy látjuk, ha katedrálist nem is, de legalább egy szükségkápolnát építhettünk, ahová bárki, bármikor betérhet. Házasságunk hetedik évében örökbefogadott gyermek után született meg további négy gyermekünk, ötödikként Down-szindrómás fiunk. Segített ez minket abban is, hogy úgy fogadjuk el adottságaikat, egészségi állapotukat, ahogy az ő forgatókönyvében szerepel. Hálás vagyok Istennek, hogy már papi hivatásom kezdetén megszabadított a kishitűségtől és képessé tett elfogadni a lehetetlen helyzeteket, mert ő éppen azokból tudja a legtöbbet kihozni. Felismertette velem, hogy a papi szolgálat sikere nem abban mérhető, hogy milyen teljesítményre vagyok képes, hanem abban, hogy mennyire tudom kiüresíteni, neki átadni magam. Hálát adok Istennek, hogy vele való kapcsolatomat a bizánci rítus szerint élhetem meg. Boldog vagyok, amikor templomainkban minden érzékszervemmel az ő valóságos jelenlétéről szerezhetek bizonyságot. Ahol az ő tekintete ragyog át az ikonokon, a szentek örökkévalóságtól fénylő arcán. Ahol a tömjénfüsttel, a méltóságteljesen áradó dallamokkal, a gyakori könyörgésekkel együtt a lelkem is Istenhez emelkedik. Ahol papok és hívők mind egy irányba nézünk s ugyanarra a nagy találkozásra vágyunk.
***
Hernády Krisztina Domonkos-rendi szerzetes (Hódmezővásárhely)
Szentatya!
Február végén Rómában jártunk a nővérekkel egy képzésen és ekkor derült ki, hogy a Szentatya hamarosan Magyarországra látogat. Amikor hazaértünk, a plébánosunk tréfásan így köszöntött: „Krisztina nővér, azt nem mondta, hogy azért megy Rómába, hogy meghívja a Szentatyát”. Szeretném nagyon megköszönni, hogy eljött hozzánk. Hernády Krisztina vagyok, domonkos nővér. Az elöljárók azt kérték tőlem, arról beszéljek, miért lesz valaki szerzetesnővér a XXI. században. Elsőként talán: egy gyerekkori emlék. Kislány koromban nagymamámat az Árpád-házi szentekről hallgatva megszületett a szívemben a vágy, hogy én is szent legyek. Ennél kevesebbért nem éri meg élnem. Amikor körvonalazódni látszott, hogy Isten egy egészen konkrét útra hív, akkor perlekedni kezdtem Jézussal, hogy miért pont engem hívott, amikor „nekem még öt testvérem van” - választhatott volna mást is... Az motoszkált bennem, miért akarja Isten, hogy egy huszonéves lány egész életében „fekete özvegynek” öltözve járjon. Az ebből fakadó értetlenség kapcsán találkoztam egy másik fantáziával, az istenivel. Egy jezsuita lelkigyakorlaton egy ferences nővér és egy piarista atya segítségével ismertem fel, hogy milyen örömteli Istennel közvetlen, személyes kapcsolatban lenni. Szinte ezzel teljesen egy időben született meg bennem az a gondolat, hogy erről mindenkinek tudnia kell a földön; és a vágy, hogy én ezért szeretnék dolgozni. Lassan kitisztult előttem, hogy számomra az út Szent Domonkos útja. Most Hódmezővásárhelyen, egy délkelet-magyarországi városban élek és tanítok másik hat nővéremmel együtt. Ezen a vidéken az elmúlt évszázadok megpróbáltatásai alatt elhalványult az emberekben a személyesen szerető és gondviselő Isten képe. Ott van az emberek szívében a jóra való nyitottság és az igazán tiszta válaszok keresése. Ennek következtében nap mint nap szembesülünk az emberek fizikai és különösképpen lelki szegénységével. Nővéreimmel azon munkálkodunk, hogy Istennek olyan eszközei legyünk, akiken keresztül meg tudja mutatni az itt élők számára is az evangélium örömét.
***
Pavelczak-Major Dorina, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Hitoktatási Bizottságának szakmai főmunkatársa
Szentatya!
A világi lelkipásztori munkatársak, az igeliturgiát végzők, az áldoztatók, a lektorok, az akolitusok, a katekéták nagyszámú közösségének köszöntését adom át. Nagy örömmel végezzük Egyházunk nevében, megbízásából szolgálatunkat. Munkánk során fókuszban a ránk bízottak hitének elmélyítése, a vasárnap méltó megszentelésére való felkészítésük, a liturgia ünneplése, a szeretetszolgálat gyakorlása, a közösségek öngondoskodásának segítése áll. Készséggel végezzük hivatásunkat a katolikus oktatás, a szociális ellátás és az egészségügy területén, és ezzel párhuzamosan természetesen nagy hangsúlyt fektetünk az állami oktatási intézményekben végzendő katekézisre is. Ezért is várják megannyian Jézus Krisztus evangéliumát. Így jelentőséggel bír, hogy megértsük/megérintsük a végső igazságot keresők szívét, és bevezethessük őket Anyaszentegyházunk közösségébe. Mindennap szembesülünk azzal a ténnyel, hogy az emberségben való megmaradásnak nincs más útja, mint Jézus Krisztus, az Isten Fia, a Megváltó követése. A hiteles evangelizáló szolgálat abban is megnyilvánul, hogy jelen vagyunk a keresztény családok életében, dialógust folytatunk velük. Egyre nagyobb szükség mutatkozik a kérügmatikus jelenlétre, amely a narráción, a kommunikáción keresztül jut el embertársainkhoz, emiatt a szolgálatunk során azt minél hatékonyabban kell megvalósítanunk a mindennapokban. Ehhez a Szentatyától az evangelizációval, a katekézissel, a társadalmi-szociális kérdésekkel kapcsolatban kapott rendelkezések nagy segítséget jelentenek számunkra. A katekéta-szolgálat ősi rendjének megújításával együtt nagyon köszönjük ezeket az útmutatásokat is. Örömünket hoztuk el és fejezzük ki Urunk, Jézus Krisztus személyének az Ő megváltásáért, a Szentséges Atyánk jelenlétéért, az Egyházunkért. Hálát adunk azért, hogy mint az apostolok, mi is megélhetjük és bizton mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus a jövőnk, vagyis, hogy Ő az út, az igazság és az élet.
Isten áldja Szentatyánk életét, szolgálatát, hivatását és kívánjuk, hogy mindennap érezze az Önért felajánlott imáink erejét.